Random helyzetjelentés, és egyben a havi blogbejegyzés letudva (höhö, na jó, nem is, de mostanában nem tudok miről írni). XD
Lett a zenekarnak új próbahelye!!! :D Kicsit (egészen pontosan három buszmegállóval :)) többet kell utazni, hogy odaérjünk, de szerintem megéri. A bandatagok, akik már próbáltak ott, azt mondják, hogy nagyon jól szól a hely, ami igazából egy kis egyszobás épület - persze szépen kibélelve a hangszigetelő tojástartókkal. Kicsit ilyen "pajta kinn a pusztában, de azért annyira mégse"-feeling. Hangulatos kis kuckó, már alig várom, hogy pénteken ténylegesen birtokba is vegyük! :)
Az egyetemi dolgok meg minden is megyeget, úgy ahogy...a szakdogát továbbra is tologatom magam előtt, nem lesz ennek jó vége így. De hát lusta vagyok és motiválatlan megkülönbenis.
Na.
Ha már egyetem: ma Applied Linguistics órán iszonyatosan felidegesített egy leányzó, akinek persze minden fontosat pont óra alatt kellett megbeszélnie a barátnőjével, az én arcomtól 30 centire, aztán miután ez megvolt, a mobiljára nézett, és felcsattant, hogy "hát nem igaz, úúúristen, hogy még csak 20 perc telt eeel az órábóóól, de szaaar." Igen, tényleg nagyon szar így nekem is, nyugodtan kimehetsz, és akkor egyikünknek se kell szenvednie. Egyébként nem értem, mi baja van, az Applied Linguistics még a jobb tantárgyak közé tartozik - mondanám ezt normális esetben vaskos szarkazmussal a hangomban, de a jelenlegi óráimat tekintve ténylegesen is ez a helyzet. xDDD
Miután nemrég láttam két horrorfilmet is rövid időn belül (illetve az egyiket láttuk :)), teljesen vérszemet kaptam, és most töltök még kettőt, "meg akarok ijedni meg fosni akaroook!" felkiáltással, mivel hogy ilyen téren ez a bizonyos két műalkotás nem igazán tudott eredményeket felmutatni. Az egyik a Paranormal Activity eredeti, 2007-es változata volt, ami nem volt olyan nagyon rossz, csak hát igazán jó se. Nem éreztem azt, amit mindenki ír, hogy hú most akkor egy hétig nem megyek ki a szobámból (vagy nem megyek haza xD) még pipilni se, mert jön az magától így is, álmatlanul meg élelmetlenül. A film után egy órával már vígan néztem a Family Guyt és grasszáltam a sötét lépcsőházban, sz'al ja. Nem jött be. A másik film egy olasz kult klasszikus, és mint ilyen, naná hogy a Rossmannban jutottam hozzá 990 Ft-ért DVD-n. :D A címe Suspiria, és nem más rendezte, mint Dario Argento (nyugi, én is csak a nevét olvastam, mielőtt láttam a filmet). Hát ha rövid, tömör, könnyed és nőies akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy a férjem szereti Szilviát, de ha a filmről is akarnék írni valamit, akkor ennyivel összefoglalhatom: szép színek, érdekes zene, a többi kaki.
Szóval most jön le éppen a The Machinist, ahol Christian Bale csontsoványkodik, nemalszik, és igencsakhaluzik, illetve a Session 9, ahol valami munkásokkal egy elhagyatott elmegyógyban nemtommi történik, de az biztos, hogy valami nagyon creepy. :D
Éppen Sidet hallgatok, mármint a japán pop/rock zenekart, nem annak a hat másiknak valamelyikét, akik ugyanennek a névnek a birtokában vannak (és ilyenkor belegondolok, hogy milyen jó, hogy nem a Blood a kedvenc zenekarom :))). Olyan a zenéjük, mintha a Hooligans-tagok jazzen nevelkedtek volna, de lánynak születtek volna, és aztán egy nemi operáción átesve langyirokk-zenekart alapítottak volna Japánban. Na jó, nem is, de egyszerűbb példa nem jutott eszembe. :D Kellemes, megnyugtató a zenéjük, nem is értem miért hallgatom őket, de tetszik. Öt évvel ezelőtti énem lángszóróval támadna mostani önmagamra, ha megtudná, hogy ilyeneket hallgatok. xDDD
Na nemsokára vacsizok valami műanyag kínai tésztalevest, hogy meglegyen a medzsiköl vadvalagú műjapán életérzés mára, aztán zúzok is Kedvesemhez. Ahogy a művelt angol mondja ilyenkor:
C YA L8ER!
U.I.: Hoppá, már le is jött a két film! :)
A banda nem okozott túl nagy meglepetést az energikus, dallamos címadóval, standard SID-színvonal megjegyezhető refrénnel és pozitív hangulattal. A második dal a zenekar régivágású, jazzesebb irányvonalát erősíti (enyhe surf-rockos beütés is felüti a fejét néhol), a szokásos funk-ízű gitárokkal és ügyes basszustémákkal; végül pedig a Doyoubi no onna c. 2004-es daluk egy koncertváltozatával örvendeztetnek meg minket, ami továbbra is gyönyörű a maga kis visszafogottságával. Habár a zenekar semmi újat nem mutatott fel ebben a bő tíz percben, mégis jó volt hallgatni a "jó öreg SID-et." Remélem, a jövőben újabb zenei horizontokat is feltérképeznek azért.
Erről a zenekarról eddig is csak szuperlatívuszokban tudtam beszélni, és az új kiadványukkal sem csalódtam bennük: képesek voltak fejlődni egy zeneileg megjegyezhetőbb irányba, miközben megtartották jellegzetességeiket (metalos gitárok, monumentális énektémák). Az Yggdalive egy nagyszabású (kicsit rock operás) intróval nyit, és onnantól kezdve nincs kegyelem: csak úgy sorjáznak egymás után a jobbnál-jobb riffek és dallamok. Fontos megjegyezni, hogy a nagy témahalmozásban nem feledkeztek meg magukról a dalokról sem, szinte mindegyik első néhány hallgatásra megjegyezhető (ami nem volt jellemző az első pár kiadványuknál szerintem). A lemezen az intro és egy átvezető mellett hét szám kap helyet, melyek közül a kedvencem a szélsebes, könyörtelen G.A.L.D, a dallamosságot súllyal ötvöző Revolver Blast, illetve a hasonló vonalon mozgó Follow the Future. Sajnos a banda első balladája nem nyerte meg tetszésemet, semmi emlékezeteset nem hallok benne, egyszerűen unalmas. Ennek dacára nagyon kerek és erős mini-album lett az Yggdalive, ahogy azt a srácoktól el is vártam! Még sok ilyet!!
A NightingeiL zenekar nagy kedvencem a kisebb, függetlenkiadós visual bandák közül, nem utolsósorban azért, mert tapasztalt muzsikusok űzik az ipart itt (pl. Kon, aki a La'Mule énekese volt régen), no meg mert iszonyatjól tudják megidézni a '90-es évek végének klasszikus underground visual-hangzását. A kislemez rögtön a címadó dallal nyit (náluk azért nem mindig ilyen egyértelmű), egy tipikus NightingeiL dal, lágy dallamokkal, mégis kellő erővel és tempóval. Jó kis szám, nekem mégis a Kimi no tame nara... című opusz a kedvencem, az unalomig koptatott középtempós dobtémájával (aki kicsit is hallgat visualt és meghallja ezt, tudja, miről beszélek), és megkínzott, vágyakozó énektémáival és gitárjaival; de pont ez a viszonylagos kiszámíthatóság az, ami miatt számomra az egész olyan jól működik. A kislemezt egy durvább, betegebb darab zárja, félelmetes, szavalásszerű vokáltémákkal, és lassan (de néha szaggatottságba átváltó) hömpölygő zenével. Összességében a NightingeiL is hozta a szokásos formáját, amit elvártam tőle, ám ellentétben a SID-del, itt nagyon is helyénvalónak érzem a dolgot. Nem tudnám megmagyarázni miért, talán a markáns stílus miatt.
