Tegnap megjött postán végre az új Marilyn Manson album, a The High End Of Low! Deluxe változat, bonus tracks, minden. De vajon megérte-e? :)
Az első dal a hangzatos Devour című. Lassan, vészjóslóan indul. Nagyon tetszik, ahogy egyre jobban bomlik ki, hangosodik, aztán nagy torz hangorkán lesz belőle. Érzelmes.
A cenzúra miatt a borítón csak "Pretty As A ($)"-nak nevezett dal (eredetileg Pretty As A Swastika) jól felpörgeti az eseményeket. A refrénben már van fékevesztett üvöltés meg distortion-nyikorgások, ez a gyengém. :D Hamar vége szakad, egyszer üt oda, de akkor nagyon. Libabőr.
A Leave A Scarról elsőre a Rolling Stones jutott eszembe, ezekről a szép gördülő (télleg nincs rá jobb szó xD) gitárokról. Kicsit szemtelen pop/blues-rockos lüktetése miatt instant favorit.
A következő dal (Four Rusted Horses) meg olyan, mintha a Depeche Mode-tól a Personal Jesust áthangszerelték volna egy csupasz, akusztikusgitáros temetői indulóra. És tényleg: "Everyone will come to my funeral to make sure that I stay dead." Feelinges.
A röhejes című Arma...geddonról nem írok külön, az továbbra is bejön. Egyetlen újdonság, hogy a dal elején azok az ütemes hangok nem Mansonból jönnek, hanem kokainos zacskók csapkodásából (alternative percussion? :))), de hát ez Mansonnál nem nagy kunszt. :D
A Blank And White-ban van minden, amiért az újkori Mansont szeretni lehet: egyszerű, ámde roppant feelinges gitártémák, egy jó tempó, fogós/odamondogatós szövegek. Ez a dal foglalja össze legjobb azt számomra, miről is szól ő mostanában.
És elérkeztünk az album első igazi balladájához: a Running To The Edge Of The World egy gyönyörűszép dal, rég hallottam ilyen jól énekelni Mansont. Külön öröm, hogy hossza ellenére nem fullad unalomba, mindig megtoldják egy kis plusszal (a végefele az az akusztikus/hirtelen torzított kiállásos váltások nagyon jók!). Bjútiful. :)
I Want To Kill You Like They Do In The Movies. Nos, erről a dalról nem tudok sokat mondani, ezt mindenkinek hallani kell. :D Két reakció lehetséges: imádni fogod, vagy 2 perc után megunod és rámászik az idegeidre. Egy 9 perces hömpölygő monstrumról van szó, kicsit drone-os, repetitív jam session feeling.
Hát a WOW című számról mindent tudok mondani, csak azt nem, hogy "wow". xD Nem rossz, csak olyan...fura, és helyenként nagyon bugyutácska. A verzék rendben vannak viszont, ilyen stílusú szöveget/előadásmódot nem nagyon hallottam még Mansontól. Jópofa, de üresfejű.
A Wight Spidert még szoknom kell. Itt is a verzék jobban bejönnek, a dal többi része nekem túl nehézkes és ólomsúlyú (de az uncsibb fajtából). Bár a közepe-végefele van egy nagyon fasza riff.
Amikor olvastam a következő dal címét (Unkillable Monster), mindenre számítottam, csak még egy ballada-féleségre nem. xD Nem rossz, de olyan kis érdekesség- és tartalommentes.
A We're From America-t már ismerhetjük, húzós, pörgős, tempós, fogós, zúzós, beszólogatós. Tipikus újkori Manson, semmi extra, de így pont jó. Bulis.
Az I Have To Look Up Just To See Hell kezdő akkordjairól egyből a banda régebbi I Put A Spell On You feldolgozásának lüktetése jutott eszembe (és ezt csak tovább erősítette az akusztikus változata a bonusz lemezen), szóval instant fave. Nagyon dögös, a szövegek horzsolnak, a dobok olyan törzsiek, szexi. ;)
Persze így a végefele, mi is jöhetne, ha nem még egy ballada, az Into The Fire képében. Szép, csakúgy mint a Running..., ráadásul még zongora is van benne (amit Ginger játszott fel, ha már nem dobolhat a lemezen :)), és egy szívszorító gitárszóló Twiggy jóvoltából. Nagyon bennevan a fószer kezében az érzés. Hátborzongatós, pityergős bjúti.
A záró dal címe a hangzatos 15. Aki járatosabb Manson dolgaiban, az tudja a szám jelentőségét. Mindenesetre egy fenyegető és magabiztos hangon zárja az albumot, egy új kezdetet kijelölve. Nem rossz, de annyira nem jön be, mint az előző dalok.
A bonusz lemez is kellemes, egy Arma...geddon remix található rajta, és öt dal áthangszerelt változata - legtöbbször ez az akusztikus gitár beiktatását jelenti. Nagyon hangulatosak, sőt, a Wight Spider így még tetszik is!! :D
Az album megítélésem szerintem nagyon jó lett, helyenként meg is tudott lepni olyan dolgokkal, amikre nem számítottam. Persze ez a szépsége, ugyanis a lemez úgy készült, hogy Manson megírt egy dalt Twiggy-vel, reakcióként vagy reflektálásként valamilyen magánéleti dologra, és felvették. Aztán a következőt, és így tovább. A lemezen pedig a dalok ilyen sorrendben szerepelnek. Kicsit mintha Manson utóbbi egy évét látnánk viszont, megzenésítve. A legérdekesebb rész ilyen szempontból a közepe: amíg a Running...-on feltétlen szerelmét nyilvánítja ki (persze úgy, ahogy csak ő tudja :)), addig a következő dalon már figyelmezteti "kedvesét", hogy jobb ha most eltakarodik sürgősen, különben olyat tesz vele, amit ő maga is megbánna esetleg (ekkor szakított barátnőjével, akinek végülis az Eat Me, Drink Me album témájának nagy részét köszönheti). Így lehet a lemezt sztorizósnak is tekinteni, meg nem is. Elsősorban persze ha koncept-lemezről beszélünk, akkor mindenkinek Manson híres trilógiája jut eszébe (Antichrist Superstar, Mechanical Animals, Holy Wood), de valahogy itt mégis teátrálisabbnak és kézzelfoghatóbbnak érzem a témát, mégiscsak arról ír, amit ismer és ami történik körülötte. Ha már a teátrális dolgokról volt szó: érdekes a filmes vonulatot megfigyelni az albumon (a bookletben, a CD-n, a dalokban elhintve). Még az albumcím betűtípusa is utalás egy konkrét (amúgy japán yakuza-)filmre.
Engem abszolút megnyert magának az új lemez, ahogy látható. xD Végre megint lesz miben elmerülni és megvizsgálni minden apró részletet. Az Eat Me, Drink Me nem ilyen volt, végülis az inkább egy nyers érzelmi reakció és helyzetjelentés (persze ugyanolyan élvezetes). Erre a lemezre most egy erős 8-at adok a képzeletbeli 10 pontból. :)
Aki nem tudná, a fenti borító egy három kisfilmes összeállítást takar, három különálló sztori különböző nemzetiségű ázsiai emberkéktől.
