SID - one way (kislemez)
A banda nem okozott túl nagy meglepetést az energikus, dallamos címadóval, standard SID-színvonal megjegyezhető refrénnel és pozitív hangulattal. A második dal a zenekar régivágású, jazzesebb irányvonalát erősíti (enyhe surf-rockos beütés is felüti a fejét néhol), a szokásos funk-ízű gitárokkal és ügyes basszustémákkal; végül pedig a Doyoubi no onna c. 2004-es daluk egy koncertváltozatával örvendeztetnek meg minket, ami továbbra is gyönyörű a maga kis visszafogottságával. Habár a zenekar semmi újat nem mutatott fel ebben a bő tíz percben, mégis jó volt hallgatni a "jó öreg SID-et." Remélem, a jövőben újabb zenei horizontokat is feltérképeznek azért.DELUHI - Yggdalive (mini-album) & LORELEI (dal)
Erről a zenekarról eddig is csak szuperlatívuszokban tudtam beszélni, és az új kiadványukkal sem csalódtam bennük: képesek voltak fejlődni egy zeneileg megjegyezhetőbb irányba, miközben megtartották jellegzetességeiket (metalos gitárok, monumentális énektémák). Az Yggdalive egy nagyszabású (kicsit rock operás) intróval nyit, és onnantól kezdve nincs kegyelem: csak úgy sorjáznak egymás után a jobbnál-jobb riffek és dallamok. Fontos megjegyezni, hogy a nagy témahalmozásban nem feledkeztek meg magukról a dalokról sem, szinte mindegyik első néhány hallgatásra megjegyezhető (ami nem volt jellemző az első pár kiadványuknál szerintem). A lemezen az intro és egy átvezető mellett hét szám kap helyet, melyek közül a kedvencem a szélsebes, könyörtelen G.A.L.D, a dallamosságot súllyal ötvöző Revolver Blast, illetve a hasonló vonalon mozgó Follow the Future. Sajnos a banda első balladája nem nyerte meg tetszésemet, semmi emlékezeteset nem hallok benne, egyszerűen unalmas. Ennek dacára nagyon kerek és erős mini-album lett az Yggdalive, ahogy azt a srácoktól el is vártam! Még sok ilyet!!
Ha ez nem lett volna elég, a srácok csak úgy ontják magukból az itt-ott elszórt dalokat, ilyen például az első kiadványukon szereplő Recall c. dal újravett és újraértelmezett változata, ami a mini-albummal egy időben jelent meg egy koncerten (erről most nem írok), és a vadonatúj LORELEI című, amihez sajnos hivatalosan csak a FOOL'S MATE magazin előfizetői juthatnak hozzá. Azért sajnos, mert egy bitang erős dallal van dolgunk, tipikus példája a fejlődés melletti stílushűségnek, amiről az imént is írtam. Egy hihetetlen kreatív starttal indítanak, ahol különféle egzotikus hangszerek is megszólalnak, majd a durva riffeket törzsi hangulatú perkások színezik. Később is visszatérnek a keleties motívumok, de persze a lényeg itt is a sodró lendületű gitárokon és fülbemászú énektémákon van. Hibátlan. A durva viszont az, hogy akármennyire imádom az Yggdalive-ot, ez az egyetlen szám megeszi reggelire azt az egész lemezt. Imádom ezt a bandát.
NightingeiL - Kotou no kanojo... (kislemez)
A NightingeiL zenekar nagy kedvencem a kisebb, függetlenkiadós visual bandák közül, nem utolsósorban azért, mert tapasztalt muzsikusok űzik az ipart itt (pl. Kon, aki a La'Mule énekese volt régen), no meg mert iszonyatjól tudják megidézni a '90-es évek végének klasszikus underground visual-hangzását. A kislemez rögtön a címadó dallal nyit (náluk azért nem mindig ilyen egyértelmű), egy tipikus NightingeiL dal, lágy dallamokkal, mégis kellő erővel és tempóval. Jó kis szám, nekem mégis a Kimi no tame nara... című opusz a kedvencem, az unalomig koptatott középtempós dobtémájával (aki kicsit is hallgat visualt és meghallja ezt, tudja, miről beszélek), és megkínzott, vágyakozó énektémáival és gitárjaival; de pont ez a viszonylagos kiszámíthatóság az, ami miatt számomra az egész olyan jól működik. A kislemezt egy durvább, betegebb darab zárja, félelmetes, szavalásszerű vokáltémákkal, és lassan (de néha szaggatottságba átváltó) hömpölygő zenével. Összességében a NightingeiL is hozta a szokásos formáját, amit elvártam tőle, ám ellentétben a SID-del, itt nagyon is helyénvalónak érzem a dolgot. Nem tudnám megmagyarázni miért, talán a markáns stílus miatt.
Erről a zenekarról eddig is csak szuperlatívuszokban tudtam beszélni, és az új kiadványukkal sem csalódtam bennük: képesek voltak fejlődni egy zeneileg megjegyezhetőbb irányba, miközben megtartották jellegzetességeiket (metalos gitárok, monumentális énektémák). Az Yggdalive egy nagyszabású (kicsit rock operás) intróval nyit, és onnantól kezdve nincs kegyelem: csak úgy sorjáznak egymás után a jobbnál-jobb riffek és dallamok. Fontos megjegyezni, hogy a nagy témahalmozásban nem feledkeztek meg magukról a dalokról sem, szinte mindegyik első néhány hallgatásra megjegyezhető (ami nem volt jellemző az első pár kiadványuknál szerintem). A lemezen az intro és egy átvezető mellett hét szám kap helyet, melyek közül a kedvencem a szélsebes, könyörtelen G.A.L.D, a dallamosságot súllyal ötvöző Revolver Blast, illetve a hasonló vonalon mozgó Follow the Future. Sajnos a banda első balladája nem nyerte meg tetszésemet, semmi emlékezeteset nem hallok benne, egyszerűen unalmas. Ennek dacára nagyon kerek és erős mini-album lett az Yggdalive, ahogy azt a srácoktól el is vártam! Még sok ilyet!!Ha ez nem lett volna elég, a srácok csak úgy ontják magukból az itt-ott elszórt dalokat, ilyen például az első kiadványukon szereplő Recall c. dal újravett és újraértelmezett változata, ami a mini-albummal egy időben jelent meg egy koncerten (erről most nem írok), és a vadonatúj LORELEI című, amihez sajnos hivatalosan csak a FOOL'S MATE magazin előfizetői juthatnak hozzá. Azért sajnos, mert egy bitang erős dallal van dolgunk, tipikus példája a fejlődés melletti stílushűségnek, amiről az imént is írtam. Egy hihetetlen kreatív starttal indítanak, ahol különféle egzotikus hangszerek is megszólalnak, majd a durva riffeket törzsi hangulatú perkások színezik. Később is visszatérnek a keleties motívumok, de persze a lényeg itt is a sodró lendületű gitárokon és fülbemászú énektémákon van. Hibátlan. A durva viszont az, hogy akármennyire imádom az Yggdalive-ot, ez az egyetlen szám megeszi reggelire azt az egész lemezt. Imádom ezt a bandát.
NightingeiL - Kotou no kanojo... (kislemez)
A NightingeiL zenekar nagy kedvencem a kisebb, függetlenkiadós visual bandák közül, nem utolsósorban azért, mert tapasztalt muzsikusok űzik az ipart itt (pl. Kon, aki a La'Mule énekese volt régen), no meg mert iszonyatjól tudják megidézni a '90-es évek végének klasszikus underground visual-hangzását. A kislemez rögtön a címadó dallal nyit (náluk azért nem mindig ilyen egyértelmű), egy tipikus NightingeiL dal, lágy dallamokkal, mégis kellő erővel és tempóval. Jó kis szám, nekem mégis a Kimi no tame nara... című opusz a kedvencem, az unalomig koptatott középtempós dobtémájával (aki kicsit is hallgat visualt és meghallja ezt, tudja, miről beszélek), és megkínzott, vágyakozó énektémáival és gitárjaival; de pont ez a viszonylagos kiszámíthatóság az, ami miatt számomra az egész olyan jól működik. A kislemezt egy durvább, betegebb darab zárja, félelmetes, szavalásszerű vokáltémákkal, és lassan (de néha szaggatottságba átváltó) hömpölygő zenével. Összességében a NightingeiL is hozta a szokásos formáját, amit elvártam tőle, ám ellentétben a SID-del, itt nagyon is helyénvalónak érzem a dolgot. Nem tudnám megmagyarázni miért, talán a markáns stílus miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése