A nap kel s tudom kelnem kell,
nem szabad kihagynom
egyetlen percet sem
ebben a rohanó ügető
vágtató szélben,
nem tudok maradni tétlen,
mert menni kell és menni is fog
az élet, tudom jól,
hogy ha kihullik a fogam
semmit nem érek már,
kihánytam már mindent, ami szép,
de még talán marad egy csepp,
egy darabka a tükörből,
amiben szemügyre vehetném
égő arcom, amint elvérzik
az égben,
nem tudom már mit akartam
kérdezni, de nem is ez a lényeg,
csak az hogy menj, siess,
loholj, mert itt nem maradhat
ember úgy, ahogy hajdan
volt békében,
de közel az óra,
mint mondtam egyre,
hogy indulj,
érkezz,
tanulj és félj,
mert a félelem az alapja
mindnek, ami körülvesz,
de nap nap után hiába pereg,
ha nem látod meg
a rendszert benned,
mert itt van az is,
de nehéz eltérni a megszokottól,
mert úgy kell lenni, ahogy mondták,
stresszben fogantál, de nem baj,
ez kell, hogy túléld a napot,
majd holnap reggel kelsz ismét,
és fogad csillan, agyad feszül,
és a tested nem lesz már oly
fényes, mint egykor,
de sebaj, mert csiszolnak rajta
még, hogy átférj a lyukon, majd
ha dicsőségben rothadva
a mennybe mész, de időben,
mint jól siető futóember a gáton,
nehogy rászáradjon
emléked egy csúfon álldogáló
kődarabra vésve,
mire emlékezhet utód s nemzet,
a tömeg bólint, az ember halott, nem tudom mit írhatok még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése